A vén diófa

Az udvar sarkában áll egy vén diófa,

Kevés a termése. Nincs már dió rajta.

Arra jár a gazda - mindig fontolgatja:

Megérett már a fa rég a kivágásra,

De valami a kezét folyton lefogja: 

Nagyon szereti ezt a fát az apja.

Nagyapja ültette fiának, unokáknak.

Diófát nem ültet az ember magának.

Régi szép emlékei eszébe jutnak:

Tűző nyári napon, ha árnyékba húzódtak,

Gyerekként hányszor, de hányszor megmászta.

...A sok sütemény, melyben benne volt diója.

Aztán megrázza fejét, egy nagyot sóhajt,

Elindul megnézni: merre van a balta.

Mire visszaér, mögötte áll apja,

Kezében - mint mindig - régi rádiója.

Segítek Neked a fát vágni fiam

Öreg ez már, nincs már ennek haszna.

Csak elrakom a rádiót, ne legyen baja..

Ahogy babrál vele, felcsendül egy nóta.

Az öreg megdermed. Elfordul. De a fia látja:

Rázkódik a válla. Az ő szemét is ellepi a pára.

Agyában vadul cikázik a sok - sok gondolat

- Közben zeng a nóta. Nagyapja nótája.

                     -------------

A vén diófa ma már sokkal takarosabb,

Ágait a gazda szépen visszavágta.

Mosolyogva látja, hogy az unokája

- Emlékeket gyűjtve - az öreg fát mássza